Nem, a következőknek az ég egy adta világon semmi köze nem lesz Eric Cartman (amúgy zseniális) definíciójához a független filmekről. Ellenben tegnap a Belvárosi Mozi újfent megtartotta a szokásos Oscar-estjét, amelyen legutóbb két éve voltam, mivel tavaly egyetlen jelölt sem volt, amely különösebben beindította volna a fantáziámat. Az idei felhozatal viszont már sokkal ígéretesebbnek tűnt, úgyhogy annak ellenére, hogy a legjava részemről újranézés volt, Zsanival úgy döntöttünk, hogy megéri belevágni.
Az idei “filmünnep”-ből ha már lúd, legyen kövér alapon combos, reggeltől reggelig tartó program lett. Indításnak (reggeli kávé helyett) egy laza, könnyed filmecskével kezdődött a nap délelőtt 10-kor: jött Pí és az ő élete, ezúttal harmadik dimenzió nélkül. Bevallom őszintén, fenntartásokkal vágtam bele, és nem feltétlenül azért, mert egy ilyen erős látványvilággal megáldott filmnek nagyon is jót tett a harmadik dimenzió (pedig amúgy nem rajongok érte), hanem mert kissé tartottam attól, hogy másodjára talán kicsapja nálam a biztosítékot a néha kissé valóban giccses érzelmeskedés, vagy éppenséggel a vallásügyileg kissé talán túlontúl is polkorrekt mondanivaló. Ehelyett jött az első kellemes csalódás, ez a mozi ugyanis működik akárhogy (bár azért legközelebb tuti angolul fogom megnézni, jól sikerült szinkron ide vagy oda), és az elsőre néhol kissé döcögősnek tűnő narratíva ezúttal jobban működött – legalábbis nem éreztem olyan furcsának a szigetes részt. Bár a filmzenétől még mindig bármikor cukorbajt tudok kapni.
Ebédszünet után következett az egyetlen “elsőrenézős” alkotás, amely talán legközelebb áll ahhoz, hogy a címben megfogalmazott kategóriába kerüljön – avagy 14:00, közepes terem, A messzi Dél vadjai. Erről legyen elég annyi, hogy a film végén csak annyira voltam képes, hogy kinyögjem a “mi a f*szt láttam?” című, sok mindent összefoglaló kérdést. Mindazonáltal a mozi érdemei elvitathatatlanok, mivel képileg-hangilag jól összerakott anyagról van szó, a színészi alakítások mesteriek, de senki bele ne merjen vágni fáradtan, vagy ha mégis, készítsen be maga mellé egy vaskos metafora-fejtő szótárat, a Wikipediát vagy egy afféle sálas-kötöttpulcsis bölcsészt, akiknek tegnap azért igen nagyszámú populációja szállta meg a mozi környékét.
Egy óra szünet, majd a Napos oldal, amelytől előre fáztam, mivel januárban már volt hozzá szerencsém, és – mit mondjak – a legkevésbé sem tudott meghatni. Így utólag nem t’om, talán csak akkor volt rossz kedvem, vagy ezt a filmet nem szabad egyedül nézni, de ezúttal kifejezetten jól szórakoztam rajta, még ha nem is tartom akkora intellektuális atomvillanásnak, mint aminek elhitetni igyekeznek velem, a film vége pedig igenis durván giccses, ami azért szerintem túlságosan is erős kontrasztot alkot a korábbi, szórakoztatóan kisrealista és OCD-kkel vastagon megrakott narratívához képest. Talán ha a Cooper-Lawrence duó 5.2 pontot kapott volna, nem csúszott volna olyan nyögvenyelősen az a nagy hepiend. De mindegy, legközelebb majd én is igyekszem a dolgok napos oldalát nézni.
Édesipari termékekkel vastagon megrakott vacsora után siettünk Az Argo-akció vetítésére. Épp csak arra nem számítottam, hogy az ember fáradékony egy jószág, úgyhogy Ben Affleck hiába rakott össze egy szögegyenes és nagyon szórakoztató politikai thrillert, a film közepét így másodjára kissé túlságosan is lassúnak éreztem, bár lehet, hogy ezért épp az újranézés-faktor volt a felelős, hiszen itt felesleges újdonságokra vadászni: ez a mozi okos, hangulatos, jól megcsinált (növesszen már végre fület a tisztelt Akadémia, Desplat zenéje ezerszer jobb volt, mint Dannáé!), de másodjára igazából már nem tartogat túl sok izgalmat. Mindazonáltal a vetítés technikai háttere is megér egy misét: először elkezdhettünk hallgatni a szinkront, kép nélkül (!), majd végül feliratos verzióra váltottak (középszar képminőséggel), de olyan hülyén volt beállítva a vetítő, hogy (az amúgy botrányosan rossz) felirat alja lemaradt. Meg is jegyeztem, hogy biztosan frissen jött le a DVDrip.
Három óra várakozás után nagy nehezen visszatérhettünk a nagyterembe (hogy azzal a lendülettel fel legyünk paterolva az erkélyre) az Akadémiai Díjátadó élő közvetítésére. Még a vörös szőnyeg végét is elkaptuk, de azon én úgyis csak a bemondókon idegesítettem magam (Milyen ruha van rajtad? És honnan van az ékszer? Meh…). A közvetítést ellenben nagyon vártam, mivel egyrészt a világon először ott ment élőben a Skyfall főcímdala, amit szeretünk, Vincent, na meg én még mindig csípem Seth MacFarlane-t, ami a sorozatainak mostani hullámzó színvonala mellett nem kis szó. Igazából nem is vele volt a baj, hanem azzal, hogy a műsor elméletileg a filmzenéket ünnepelte volna, ami egyrészt jelentett egy jó poént (a túlbeszélőket a Cápa taktusaival szakították félbe), lehetett fülelni, mikor mit játszik a zenekar, ellenben a brutálisan sok musicalbetét miatt a díjátadó annyira durván elhúzódott, hogy az ember néhanapján akaratlanul is belehunyt néhány pillanatra. Viszont volt Ted, Shirley Bassey, William Shatner, Michelle Obama, Jack Nicholson, Daniel Radcliffe, MacFarlane is állatkodhatott egy kicsit (bár az este poénja Daniel Day-Lewisé volt), és még Adele, Waltz, a Paperman, na még Tarantino is megkapta, azokról meg nem szólok, amik érdemtelenül kaptak, hiszen nem láttam (még) mindet, másrészt meg a Brave elég gáz volt az én vernyákolásom nélkül is. Egyszóval fasza kis díjátadó lett volna, ha a pörgés kedvéért úgy egy-másfél órányi matériát kicsapkodtak volna belőle innen-onnan. Jövőre veled ugyanitt, Hollywood!
