Namost szögezzük le, hogy ki nem állhatom már annak a gondolatát sem, hogy a Halloween begyűrűzött kicsiny országunk kultúrájába – és, ami még rosszabb, köznyelvébe. Számomra ez az időszak mindig megmarad halottak napjának – na és persze nővérem névnapjának. 
Mindennek ellenére idén legyőztem minden ellenérzésemet, és cimboráimmal karöltve összeültünk erre az “ünnepre” – félreértések elkerülése végett, az összeülés nagyon jóra sikeredett, az idézőjel inkább a fentebb vázolt problémára vonatkozott.
Aztán meg “ha lúd, legyen kövér” alapon harmadmagammal úgy döntöttünk, hogy horrornézés mellett a tökfaragás nemes művészetében is kipróbáljuk magunkat – a kész produktumokat alant tekinthetitek meg, sorrendben: az első Csabi alkotása, és az egyik Gundam-sorozat valamely robotját örökítette meg narancsszín formában (ez a zöldség amúgy élőben tök aranyos), aztán Csilla és a Fekete Lagúna Szörnye (állítólag csak “szimpla” tengeri szörny, de szerintem – élőben – tökre úgy fest, mint a lény az Universal-klasszikusban), zárásként pedig két olyan, amelyről nem készült egyéni portré; az N7-es (mondanom sem kell) az enyém, találjátok ki, miből (segítség: a monogramja ME, és három van belőle), az utolsó pedig Zsani Avengers-logója, amelynek kétszer kellett nekivágnia, így az övé az egyetlen, amely elöl-hátul világított.
Az evés-ivás (Péter szenátor úr remek házigazda volt, mint mindig) mellett természetesen filmnézés is volt, ahogy azt kell. Az első kettőt (Szellemirtók, Ragadozók) nem említeném, mivel az első közben futottam be, a második jó részében meg inkább farigcsáltam, de utána sorban jöttek a cseppet sem ijesztő, ám annál szórakoztatóbb “klasszikusok”:
Trancsírák (Tucker & Dale vs. Evil): ahogyan annak idején írtam, ezután a mozi után érdemes elgondolkodni, hogy Jason Vorhees talán mégse olyan genya. Második nézésre immár teljes mértékben meg vagyok győzve arról, hogy minden “déli” horrorhőst félreértettünk, és igazából mindig a hülye városi tinik/egyetemisták a hibásak. Pofás ötlet, konzekvensen végigvéve – egyetlen hibája a kiszámíthatóság.
Penge (Blade): a kilencvenes évek végének első modern comics-filmje egyvalamiről szól; tökmindegy, milyen nonszensz dolgot tolunk a kedves néző arcába, a lényeg úgyis csak annyi, hogy nézzen ki eszméletlen lazán – és ezzel tökéletesen illusztrálja, milyen az olyan film, amely annyira rossz, hogy az már jó.
Zombieland (Zombieland): avagy a jenki Shaun, kicsit másképp. Abszolút nem komolyan veendő zombis komédia, amely igazából a mozi utolsó harmadában csúszik iszonyatosan félre, amikor is két filmtörténeti jelentőségű baki kicsit kinyírja a mókát. Vagy lehet, hogy ott csak én nem értem a viccet?
Ház az erdő mélyén (The Cabin in the Woods): mondjon bárki bármit, nekem eddig ez az évezred horrorja, amely mellesleg nem az. Pofátlan műfaji játék, amely orrot mutat nekünk (és elvárásainknak), a slasher zsánerének, és ráadásul azon ritka filmek egyike, amelyről még beszélgetni is lehet.
És persze már csak azt kéne kibekkelni valahogy, hogy az N7-es faragványom kibírja valahogy a következő DLC-ig. Tök vicces (pun not intended) lenne, ha itt világítana mellettem! 